A '80-as évek végén Japán verhetetlennek tűnt: autókat és elektronikát exportált a világ minden szegletébe, és sokan azt hitték, hamarosan lehagyja az USA-t. A pénz olcsó volt, az 1985-ös Plaza-egyezmény után a jegybank alacsonyan tartotta a kamatokat, a hitel pedig dőlt a részvény- és ingatlanpiacra.
Az árak elszakadtak a valóságtól. A Nikkei index 1989. december 29-én 38 915 ponton tetőzött, miután három év alatt megháromszorozódott; Japán ekkor a globális részvénypiaci kapitalizáció ~42%-át adta, P/E-rátája ~60-szoros volt. Az ingatlanmánia még extrémebb volt: a tokiói császári palota földje állítólag annyit ért, mint egész Kalifornia, a prémium tokiói telek ára pedig akár 350-szerese volt a manhattaninak.
Aztán a jegybank, megrémülve attól, amit teremtett, a féket taposta: a diszkontrátát 2,5%-ról 6%-ra emelte. A buborék kipukkadt. A Nikkei 1990 októberére közel felét elvesztette, 1992 augusztusára 63%-ot esett, és 2003-ban érte el a mélypontot, ~7800 ponton — 80%-kal a csúcs alatt. Az ingatlanárak helyenként 80-90%-ot zuhantak.
Ami jött, azt „elveszett évtizedeknek" hívják: deflációval, zombicégekkel, alig növekvő gazdasággal. A Nikkei csak 2025 végén lépte át először az 50 000 pontot — vagyis több mint 35 évbe telt, mire túljutott az 1989-es csúcson.