A 2000-es évek közepén a bankok egyre jobban ráálltak a „wholesale funding"-ra: rövid lejáratú, olcsó forrásból finanszírozták a hosszú lejáratú jelzáloghiteleket. Amíg az interbankpiac nyitva volt és a bizalom töretlen volt, ez működött — olcsó forrás, magasabb kamatú kihelyezés, szép marzs.
A Northern Rock brit bank különösen agresszívan alkalmazta ezt a modellt: az Egyesült Királyság leggyorsabban növekvő jelzálóbankjává vált, miközben mérlegének nagy részét rövid lejáratú piaci forrásból finanszírozta. 2007 nyarán azonban az amerikai subprime válság elkezdett átterjedni az európai bankközi piacra. A bizalom megrepedt, a wholesale funding drágult, majd szinte teljesen eltűnt.
2007 szeptemberében a Bank of England vészhelyszíni hitelt nyújtott a Northern Rocknak — és a hír kiszivárgott. Másnap reggel sorok alakultak ki a fiókok előtt. A brit befektetők, akik addig soha életükben nem láttak bankrohamot, egymás mögé álltak, hogy kivegyék a megtakarításaikat. A Northern Rock 1,5 milliárd fontot veszített egyetlen nap alatt a betétkivonások miatt.
A tanulság az, hogy a bank nem attól dől el, hogy rossz a portfólió, hanem attól, hogy rosszkor kell refinanszíroznia. A lejárati mismatch — rövid forrás, hosszú kihelyezés — csendben épül fel, és hirtelen lesz látható. A likviditás olyan, mint az oxigén: akkor tűnik fel, ha elfogy.