Az első világháború után a weimari Németország a versailles-i jóvátétel (132 milliárd aranymárka) és a hatalmas háborús adósságok súlya alatt roskadozott. A kormány megoldása végzetes volt: a hiányt egyre több pénz nyomtatásával fedezte. 1923 januárjában a francia hadsereg megszállta a Ruhr-vidéket, az állam pedig a sztrájkoló munkások fizetését is friss pénzből állta — a présgépek megállíthatatlanul jártak.
Az infláció hiperinflációvá vált. 1923 novemberére 1 amerikai dollár nagyjából 4,2 billió márkát ért. Ezt nevezték a „talicska évének": az emberek talicskában tolták a bankjegykötegeket a boltba, a fizetést azonnal elköltötték, mert estére elértéktelenedett, a pénzt pedig tapétaként a falra ragasztották vagy a kályhában tüzelték. A parasztok nem fogadtak el papírmárkát a terményért, a városokban éhínség fenyegetett, a megtakarítások elpárologtak.
A nightmare 1923. november 15-én ért véget, egy hiteles horgonnyal. Bevezették a Rentenmarkot, amelyet (jelképesen) a német földre jegyzett jelzálog fedezett, mennyiségét 3,2 milliárdban maximálták, 1 Rentenmark = 1 billió régi márka árfolyamon, a dollárhoz pedig a háború előtti 4,2-es kurzuson rögzítették. Hjalmar Schacht minden további nyomtatási kérést elutasított, a jegybank pedig leállította az államadósság monetizálását. Az árak napok alatt stabilizálódtak — a németek „a Rentenmark csodájának" hívták. A trauma máig ott él a német inflációs félelmekben, és táptalaja lett a politikai szélsőségeknek.