1997 közepén Thaiföld a gazdasági csoda mintaképe volt: évek óta 8-9%-os növekedés, a baht pedig szilárdan a dollárhoz volt rögzítve, 25:1 árfolyamon. A háttérben azonban veszélyes egyensúlytalanság halmozódott. A thai bankok és cégek olcsón vettek fel dollár- és jenhitelt, majd otthon, magasabb kamaton, bahtban hiteleztek — addig nyereséges üzlet, amíg a rögzítés tartott. Az ingatlanpiac túlépített volt, a folyó fizetési mérleg hiánya elérte a GDP 8%-át.
A spekulánsok 1997 tavaszán tesztelni kezdték a rögzítést. A thai jegybanknak elfogytak a tartalékai, és 1997. július 2-án kénytelen volt szabadon engedni a bahtot. A valuta fél év alatt több mint 50%-ot esett. De a legijesztőbb a fertőzés volt: a befektetők menekülni kezdtek minden hasonlóan sebezhetőnek látszó országból. Az indonéz rúpia ~80%-ot, a koreai won közel 50%-ot, a maláj ringgit ~45%-ot zuhant. A leginkább érintett országokból az első évben több mint 100 milliárd dollár tőke áramlott ki, és az IMF ~117 milliárd dolláros mentőcsomagokat vetett be.
A dollárhitel és a helyi pénzben szerzett bevétel közötti pénznem-eltérés (mismatch) végzetesnek bizonyult: amikor a valuta zuhant, a dolláradósság helyi pénzben kifejezve felrobbant. A válság kormányokat döntött meg, és átírta a globális pénzügyi architektúráról szóló gondolkodást.