A hetvenes évek elején az amerikai tőzsdén kialakult egy különös jelenség: a befektetők egy csoportja úgy gondolta, hogy létezik egy elit részvénykosár, amely bármilyen áron megéri. Ezt nevezték el „Nifty Fifty"-nek: Coca-Cola, McDonald's, IBM, Disney, Polaroid, Xerox — ikonikus márkák, stabil növekedéssel, erős márkaértékkel.
A narratíva egyszerű volt: ezek a cégek annyira jók, hogy nem számít a valuation. Ha drága, akkor is megéri — mert mindig drágább lesz. Az eredmény: extrém magas P/E ráták, sokszor 50-80-szoros értékeltség. A Polaroidé 94-szeres volt. A McDonald'sé 83-szoros. Az átlagos S&P 500-as cég akkor 19-szeres P/E-n forgott.
A befektetők „egy döntést kellett hozni": megvenni és tartani. Nem kellett elemezni, nem kellett eladni. Ez volt az úgynevezett „one-decision stock" logika — és egy ideig működött.
Amikor 1973-74-ben megérkezett a recesszió, az olajválság és az inflációs sokk, a Nifty Fifty részvényei összeomlottak. Sok papír 60-80%-ot esett csúcsáról, és évekbe telt, mire visszanyerték korábbi szintjüket. A Polaroid soha nem tért vissza — és végül csődbe ment a digitális fényképezés korszakában.
A Nifty Fifty nem azért bukott el, mert rossz cégek lettek volna — Coca-Cola és McDonald's ma is óriás. Azért omlott össze a sztori, mert a befektetők túl sok jövőt áraztak be túl korán, és a magas múltbeli növekedés alapján végtelen jövőbeli növekedést feltételeztek. A valóság az, hogy még a legjobb cégek növekedése is lassul valamikor.