1998 nyarán a Wall Street még mindig a '90-es évek eufóriájában élt: internet, globalizáció, olcsó pénz, mindenki verhetetlennek hitte magát. A Long-Term Capital Management (LTCM) nevű hedge fund pedig a kor „szupercsapata" volt: két Nobel-díjas közgazdász — Myron Scholes és Robert Merton —, a világ legjobb kötvénykereskedői, és egy olyan matematikai modell, amely szerint a piacok soha nem térnek el túl messzire az egyensúlytól.
A stratégia egyszerű volt: apró árfolyameltérésekre fogadtak óriási tőkeáttétellel. Ha két kötvény árfolyama történelmileg együtt mozgott, és most eltért, az LTCM arra játszott, hogy visszatérnek egymáshoz. A modell szerint ez „szinte biztos" — a historikus korreláció alapján szó szerint egymilliárd évente egyszer kellett volna tévesen sülni.
A valóság szerint viszont semmi sem biztos.
1998 augusztusában Oroszország államcsődöt jelentett. A piacok pánikba estek, a befektetők menekültek a biztonságos eszközökbe, és minden korábbi korreláció szétesett. Az LTCM pozíciói egyszerre, egy irányba kezdtek veszíteni — olyan mértékben, amit a modell szerint csak egyszer kellett volna látni a világegyetem életében.
A fund 4 milliárd dollárnyi tőkére 125 milliárd dollárnyi pozíciót vett fel, a mérlegen kívüli derivatív kitettség pedig elérte az 1,25 billió dollárt. A veszteségek napok alatt elszabadultak: négy hónap alatt 4,6 milliárd dollár tűnt el. A Wall Street rájött: ha az LTCM összeomlik, magával rántja a teljes globális pénzügyi rendszert. A Fed pánikszerűen összehívta a nagybankokat — Goldman Sachs, Merrill Lynch, JP Morgan és a többiek —, és egyetlen éjszaka alatt 3,6 milliárd dolláros mentőcsomagot szervezett.
A modern pénzügyi rendszer így egyetlen hedge fund hibás modelljén múlt. Az LTCM-et nem a rossz szándék, hanem a rossz feltételezések döntötték meg: hogy a korreláció stabil marad, és hogy mindig lesz ellenoldal a pozíciókra.