1974. június 26-án a német felügyelet visszavonta egy közepes méretű kölni magánbank, a Bankhaus Herstatt működési engedélyét. A bank nem volt nagy — a nyugatnémet rangsorban az 52. —, de a bukásának módja új fogalmat adott a globális pénzügynek: a „Herstatt-kockázatot".
A Herstatt agresszív devizakereskedésbe kezdett, és hatalmas veszteségeket halmozott fel a dollár elleni fogadásokon. A lényeg azonban az időzítés volt. Egy devizaügylet két lábból áll, és a hetvenes években ezek különböző időzónák, lassú, kézi elszámolási rendszerei között, egymás után teljesültek. Aznap reggel számos partnerbank már átutalta a német márkát a Herstattnak Frankfurtban, cserébe a dollárt New Yorkban várták, amint kinyit az amerikai piac. A felügyelet viszont 16:30-kor (New York-i idő szerint 10:30-kor) bezárta a bankot — a dollár soha nem érkezett meg.
Ez a Herstatt-kockázat: az egyik fél már fizetett, de a partner csődbe megy, mielőtt a másik lábat teljesítené. A pénz nem mozog azonnal, és a fizetés meg a kézhezvétel közötti résben bármi megtörténhet. A bukás megrengette a bankközi bizalmat, megemelte az eurodollár-kamatokat, és fontos válaszokat szült: 1974-ben létrejött a Bázeli Bankfelügyeleti Bizottság, később pedig — közel három évtized múlva, 2002-ben — a CLS Bank, amely a két lábat egyszerre („payment versus payment") rendezi.